Jogi doktor, ügyvéd, jogtudós, író, szónok, liberális reformpolitikus, igazságügy- miniszter, számos igazságügyi reform megvalósítója, a Kisfaludy-társaság rendes tagja, a Földhitelintézet egyik létrehozója és jogügyi igazgatója, a MTA tagja - báró Eötvös Lóránd fizikus, Radics Jenő művészettörténész, báró Láng Lajos közgazdász apósa; Márkus Emíliának, a magyar színjátszás egyik neves alakjának nevelőapja.

Horváth Boldizsár 1822. január 1-én született Szombathelyen, polgári szülők gyermekeként. Élete végéig polgári származásúnak vallotta magát. Már miniszter volt, amikor a következőket mondta: "Ha valaki büszke őseire, én is büszke vagyok születésemre s polgári születésemet senki címével fel nem cserélném."
Gimnáziumba Szombathelyen és Sopronban járt, a jogi akadémiát Győrött végezte. 1843-ban ügyvédi vizsgát tesz. Alig volt huszonegy éves, amikor az ügyvédi oklevelét kézbe vehette. Visszatérve szülővárosába előbb ügyvédként tevékenykedik, majd a tisztviselői pályára lép: előbb - mezei rendőrkapitánnyá - választják meg, majd 1845-től a város főjegyzője lett.
1848-ban Szombathely követének választják, de az országgyűlésben, nemcsak a várost képviseli, hanem a jegyzői feladatokat is ellátja. Funkciójából adódóan követi az országgyűlést Debrecenbe, majd Pestre és Szegedre is. A szabadságharc leverése után haditörvényszék elé állítják, elítélik, 1850-ben amnesztiával szabadul.
Miután az osztrák jogból is levizsgázott, Szombathelyen ügyvédi irodát nyit, azonban politikai múltja miatt rövid időre az ügyvédi tevékenységét felfüggesztik. A felfüggesztés visszavonása után a Batthyányi család ügyvédje. (E megbízatásáról képviselővé választása, illetve Pestre költözése miatt lemondott.) Deák Ferenc barátja, elkötelezett híve, az ő közbenjárására kap meghívást az országbírói értekezletre, ahol országos elismertségre tesz szert.
A külföldi törvényhozások tanulmányozása érdekében járt Németországban, Belgiumban, Franciaországban és Angliában.
Közreműködik a magyar földhitelintézet létrehozásában, ahol jogügyi igazgatókét tevékenykedik. A MTA-nak 1861-től levelező, 1868-tól tiszteletbeli tagja,
1865-ben ismét szombathelyi képviselőnek választják. A közjogi kiegyezés érdekében tartott 1866. december 1-i beszéde nagy elismerést váltott ki a képviselők körében, és egyben megalapozta további sorsát is. Deák javaslatára az uralkodó az Andrássy-kormány igazságügy-miniszterévé nevezi ki; mely tisztséget 1867. február 19-étől 1871. június 11-éig töltötte be.
A kiegyezés után ő az első polgári származású igazságügy-miniszter, akit a jó meglátások, a gyors gondolkodás és az éles ész jellemeztek. Legendás volt munkatempója, munkabírása. Jellemző rá, hogy miniszteri kinevezését követően a felálló minisztériumban, kezdetben szinte minden munkát maga végzett, mintaértékűek az általa elkészített államiratok.
A tudás, olvasás iránti vágyát még az sem vetette vissza, hogy tudta: látása folyamatosan romlik. Szónoki képessége lenyűgözte a hallgatóságát.
Az 1867-es kiegyezéssel lehetőséget látott a hazai törvényhozás, igazságszolgáltatás, illetve az állami berendezkedés reformjára. Előterjesztést tett többek közt a törvényhozás és a közigazgatás szétválasztására, a polgári törvénykezési rendtartásra, a bírósági szervezet átalakítására, a bírói függetlenség, elmozdíthatatlanság és felelősség megteremtésére, az ügyészségi szervezet kialakítására, az úrbéri viszonyok maradványainak megszüntetésére. Miniszteri pályafutása során közel száz törvényjavaslatot terjesztett elő.
Az által vezetett tárca gyakorolta a felügyeletet egyebek mellett a bíróságok, az ügyészségek, a közjegyzők, az ügyvédi kamarák és a börtönügy felett.
Horváth Boldizsár komoly változásokat akart elérni a büntetőjog és a büntetés-végrehajtás jogi szabályozásának területén is. A liberális beállítottságú miniszter megbízást adott az 1843. évi büntetőjogi törvényjavaslat átdolgozására, azonban az előterjesztett javaslatokat nem tartotta megfelelőnek. Ezt követően Csemegi Károlyt bízta meg a büntető kódex elkésztésével, amely - néhány év múltán - az 1878: 5. tc-ben realizálódott.
Ha a büntetőjog területén nem is tudott az elképzeléseinek megfelelő eredményeket elérni (pl. az új büntető kódex elkészítése, a halálbüntetés eltörlése), mégis a büntető gyakorlatra vonatkozóan eltörölte a bilincsnek büntetésként, illetve a büntetés súlyosbításaként történő alkalmazását, továbbá a botütést és a vérdíjat.

A börtönügy modernizálását Horváth Boldizsár jogszabályi keretek között kívánta rendezni. Ehhez a munkához szüksége volt a honi börtönrendszer feltérképezésére. A feladattal két nagyszerűen felkészült szakembert, Tauffer Emilt és Csillag Istvánt bízott meg.
A képviselőket arról tájékoztatta, hogy apparátusával hozzáfogott a börtönügyi törvénytervezet kidolgozásához. A képviselők közül sajnos csak néhányan érdeklődtek a börtönviszonyok iránt. Ez a terület a korábban említett nagyobb jelentőségű kérdések mellett eltörpült, annak ellenére, hogy a börtönök, fegyházak állapotát - más művelt nemzetekhez viszonyítva - elszomorítónak tartotta a közvélemény egy jelentős része is. A humánus börtönviszonyok megteremtése érdekében a mulasztások, hiányosságok mielőbbi felszámolását, pótlását szorgalmazta. Ennek első kézzelfogható eredménye volt az 1869. évi fegyházi rendtartás, amelyben már fellelhetők a modern börtönügy alapelvei. A szabályzat azonban csak az országos végrehajtó intézetekre terjed ki, mert a törvényhatósági intézetek felügyeletét ekkor még a belügyminisztérium látta el (egészen 1872-ig).
Miniszteri pályafutása során nemcsak a parlamenti képviselőkkel, hanem saját minisztertársaival is meg kellett küzdenie, több esetben a kormányülésen volt kénytelen visszavonni előterjesztéseit.
1871. május 16-án lemond miniszter tisztségéről; reformtörekvései félbemaradtak, megvalósulásukra éveket kellett várni. Lemondásakor - mivel elveivel ellenkezőnek tartotta - nem fogadta el a felajánlott kitüntetéseket: a titkos tanácsosi címet és a Lipót-rend nagykeresztjét.
Lemondása után 1877-ig a Földhitel-részvénytársaság és a Municipális Bank igazgató elnöke, s továbbra is részt vett a temesvári választókat képviselve az országgyűlés munkájában. E tisztségéről szemeinek és egészségének erőteljes romlása miatt mondott le.
Mint író számos költemény és kisebb-nagyobb mű szerzője, sajnos ezek a munkái nem lettek összegyűjtve.
A nagy jogász, a magyar kir. egyetem jogi karának díszdoktori oklevelével kitüntett államférfi 1898. október 28-án hunyt el Budapesten. Családi sírboltja a Fiumei úti temetőben található.

Réső Ensel Sándor ügyvéd, jogtudományi író a XIX. század magyar polgári börtönügyének egyik legnagyobb hatású közírója volt, aki könyvein, tanulmányain, újságcikkein keresztül sokat tett azért, hogy a magyarországi és a külföldi börtönök problémáit a honi közvélemény megismerje. Benne tisztelhetjük a hazai börtönkönyvtárak megalapítóját.

1833. február 1-én, Pesten született. Édesapja, id. Réső Ensel Sándor kitűnő felkészültségű jogtudós volt, - a magyar jogászvilág élő Corpus Jurisnak nevezte el - írták róla. Réső Ensel Sándor apja útmutatását, s további családi indíttatást - nagybátyja, Réső Ensel Kálmán törzshadbíró volt - követve maga is jogász lett. A jogászság művelése és a humán tudományok művelése - mint a korban oly sok más esetben is - természetes életforma volt családjában.
Réső Ensel Sándor Pesten végezte a jogot, Miskolcon és Kocson kezdte bírósági szolgálatát, 1861-ben a királyi tábla fogalmazója, majd 1863-ban Pest vármegye tisztiügyésze lett. A büntetőügyek mellett az árva- és a közigazgatási ügyek, illetve az ínség-ügyek (szegényügyek) is a hatáskörébe tartoztak.
1864-ben külföldi körútra indult - Ausztria, Bajorország, Würtemberg és Franciaország voltak útjának állomásai - azzal a céllal, hogy az esküdtszékek működését és a börtönviszonyokat tanulmányozza. Úti élményeit A külhoni fogházak börtönrendszereiről címmel 1865-ben adta ki, amely munkájából az olvasóközönség a kor leghíresebb (és leghírhedtebb) büntetés-végrehajtási intézeteivel ismerkedhetett meg. Így Bruchsal, München, Stuttgart, Gent, a párizsi Mazas, a Conciergerie életétéről szerezhetett információkat, miközben tájékozódott a börtönrendszerek kérdéseiben is.
Ugyanabban az évben jelent meg Réső Ensel Sándor gondozásában az 1843. évi magyar büntető törvényjavaslat első, a nagyközönség számára készült szövegkiadása. Összegyűjtötte és kiadta továbbá az amúgy nehézen fellelhető börtönügyi jogszabályokat az osztrák büntetőtörvény és a kiegyezés közötti időkből. (A hazai fenyítő eljárásra vonatkozó szabályrendeletek. I. kötet. Pest, 1864., II. kötet. Pest, 1866.)
1866-ban felhívást tett közzé a Jogtudományi Közlönyben olvasmányos könyvek gyűjtésére a magyarországi börtönkönyvtárak létrehozása érdekében. Az ügyészségek, a megyei és a városi hatóságok tetszéssel fogadták a felhívást, s számos felajánlást tettek. (Réső Ensel Sándornak írott leveleik gyűjteményét a Budapest Ügyvédi Kamara irattára őrzi, a levelek - másolatban - a BVOP Szakkönyvtárában megtekinthetők.) A gyűjtésnek több ezer kötet könyv lett az eredménye, amelyhez a felhívás közzétevője is jelentős mértékben hozzájárult. (Réső Ensel Sándor folyamatosan referált az Igazságügyi Minisztériumnak a börtönkönyvtárak alapítását, gyarapodását illetően, végső jelentését 1886. július 25-én tette le az akkori miniszter, Fabiny Teofil asztalára. A jelentés szerint nemcsak az országos fegy- és javítóházakban, hanem a hatósági börtönökben is alakultak könyvtárak.)
Réső Ensel Sándor 1867-ben felállította az első pesti ügyvédi ügynökséget. A következő évben jelent meg a Fegyházi reform Magyarországon című kézikönyve, melynek központi kérdése a börtönök élelmezésének házilagos vagy vállalkozók általi megoldása volt. "Látszólag lényegtelen részletkérdésről van szó - írja Mezey Barna -, valójában azonban a fegyházügy egyik leglényegesebb hazai problémájáról, a vállalkozókkal való kapcsolatról, a bérleti szerződésekről, a házi kezelésről."
1868-ban ismét tanulmányútra indult, hogy újból a külföldi börtönviszonyokat tanulmányozza - ez alkalommal Ausztriában, Morvaországban, Csehországban és Poroszországban járt. Utóbbi helyen a németországi fegyházegylet tagsági oklevéllel tisztelte meg.
1874-ben saját költségén kiadta a Fegyházi lelkész erkölcsi beszédei és imái című munkát, amellyel az összes nagyobb hazai börtönt ellátta.
1887-ben jelent meg Három országos női fegyház című könyve, amely a Bécs közeli, neudorfi női fegyház és óvóintézet, a Németországban található waldheimi fegy- és javítóház, illetve a márianosztrai női fenyítő- és javítóintézet tevékenységét mutatja be.
Életének utolsó éveiben megromlott a látása, melynek következtében kénytelen volt közírói tevékenységével felhagyni. 1899. február 24-én halt meg Budapesten. (Sírja a Fiumei úti temetőben, a 28-1-58 sírhelyen található.)
Réső Ensel Sándort joggal nevezhetjük polihisztornak: sokoldalú érdeklődésébe beletartozott a régészet, a nyelvészet, a népszokások gyűjtése - drámákat is írt -, azonban hosszabb-rövidebb közleményeinek túlnyomó részét a börtönökről írta. Ezek az írásoknak a többségét a Vasárnapi Újság, a Sürgöny, a Pesti Napló, a Jogtudományi Hetilap, a Budapesti Közlöny, a Hon és a Közrendészeti Lap jelentette meg 1854 és 1872 között.
Hatalmas mennyiségű, alapvetően ismeretterjesztő munkássága mindmáig tulajdonképpen feldolgozatlan. Magyarországi népszokások című műve - Verebélyi Kincső szerkesztésében - a közelmúltban jelent meg.
A Fővárosi Szabó Ervin könyvtár jóvoltából Réső Ensel Sándor három jelentős, a börtönügy témakörébe vágó könyve is hozzáférhető az interneten. Ezek a munkák - A külhoni fogházak börtönrendszereiről (1865), Fegyházi reform Magyarországon (1868), Három országos női fegyház (1887) - kinyomtatva a BVOP Szakkönyvtárából kikölcsönözhetők.
Réső Ensel Sándorról tudomásuk szerint nem maradt fel fénykép (ezt Verebélyi Kincső szíves közlése is megerősítette), ezért a síremlékéről készült használtuk illusztrációként.

Tauffer Emil a magyar börtönügy kiemelkedő képviselője, aki szakirodalmi tevékenységével, elméleti és gyakorlati munkásságával, tudományos értékek mentén alakította a XIX. század végi büntetőjogi gondolkodást.
Fiatalon elkötelezte magát a börtönügy mellett, melynek szemléletes bizonyítékául szolgál, hogy mint joghallgató, saját költségén felkereste és tanulmányozta a történelmi Magyarország börtöneit. Jogi tanulmányai végéhez közeledve már európai műveltségű és nagy elméleti tudásanyaggal rendelkező szakemberként vett részt a szakmai-tudományos közéletben.
1867-ben Pulszky Ágosttal közösen elkészítették "A börtönügy múltja, elmélete és jelen állása" című korszakos jelentőségű munkájukat, áttekintő képet adva a korabeli börtönügyi szaktudományról. A tanulmány elévülhetetlen érdeme, hogy kiindulópontként szolgált a későbbi börtönügyi kutatásokhoz és modernizációs folyamatokhoz. Munkássága során hosszabb ideig foglalkozott az elítéltek oktatásával összefüggő kérdésekkel , ezzel kapcsolatos előremutató véleményét 1874-ben publikálta "A tanítás a fegyházakban" címen.
Tauffer Emil az 1870-es évek közepén hosszabb európai tanulmányutat tett, mely eredményeképpen az igazságügyi kormányzat felkérte Horvátország és Bosznia börtönügyének rendezésére, melyet európai színvonalon, mintaszerűen valósított meg. 1880-ból származnak "A szabadságvesztés büntetés különféle nemeinek végrehajtása és a pénzbüntetés" valamint a német nyelven íródott "A horvát büntetőtörvény javaslata" című munkái. "A progresszív büntetés-végrehajtás sikerei" és a "Megjegyzések a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásáról szóló törvényjavaslathoz" című publikációi 1883-ban jelentek meg.
Elméleti tudását a gyakorlatban is kamatoztatta, mert az 1884-től az illavai a lipótvári és a lepoglavai börtönök igazgatói teendőit látta el, szakmai irányításával épült meg a zsenicai fegyház. Utolsó tanulmánya 1891-ben jelent meg a Jogtudományi Közlönyben "Rendszerkérdések a börtönreform körül" címen.
A folyamatos és kimerítő munka megrendítette Tauffer Emil egészségi állapotát, melynek következtében utolsó szolgálati helyén, a boszniai Zsenicán, mindössze 46 évesen hunyt el. Halála után egy évvel, földi maradványait a budapesti Fiumei úti temetőbe szállították, majd 1929-ben, a sírkert védettséget élvező 34/1-es parcellájába helyezték át, ahol feleségével, Török Ilonával együtt talált végső nyugalomra.
Szakmai elkötelezettségének, valamint eszmei hagyatékának köszönhetően központi helyet foglal el a magyar börtönügy történetében, ezért napjainkban nagy elődünkként tiszteljük és tekintünk munkásságára.

Tauffer Emil emlékének megőrzése érdekében, illetve munkásságának és a börtönügy területén betöltött kiemelkedő szerepének elismeréseképpen a Magyar Köztársaság igazságügy minisztere a 14/1993 (IX. 21.) IM. rendelettel megalapította a Tauffer Emil-díjat, mely az október 23-i nemzeti ünnep alkalmával adományozható a Büntetés-végrehajtási Szervezet azon tagjai részére, akik tevékenységükkel magas szakmai vagy tudományos eredményt értek el.

Finkey Ferenc a hazai börtönügy legnagyobb alakja, aki meghatározó szerepet töltött be a klasszikus értelemben vett büntetés-végrehajtási jog megteremtésében, elismertetésében és tudományos értékek mentén való fejlesztésében. 1887-ben kezdte meg jogi tanulmányait a sárospataki református jogakadémián, majd Kolozsváron szerezte meg az egyetemi jogi végzettséget.
Jogászi működését ügyvédjelöltként kezdte Poprádon és Sátoraljaújhelyen, azonban érdeklődése és habitusa rövid időn belül az elméleti munkásság felé irányította figyelmét. 1893-ban helyettes-jogtanári kinevezést kapott a Sárospataki Református Jogakadémiára, majd 1895-ben megjelent első jelentősebb munkája "Az egység és többség tana a büntetőjogban" címmel, mely alapjául szolgált magántanári habilitációjához a kolozsvári egyetemen.
Sorozatban írta a kiváló szakkönyveket, tanulmányokat -mindösszesen 367 munkáról van szó-, melyek közül kiemelkednek, az 1899-ben megjelent "A magyar büntetőeljárás tankönyve", illetve az 1902-ben kiadott "A magyar büntetőjog tankönyve" című munkái. Korábbi nyugat-európai tanulmányutjainak hatására 1904-ben jelent meg első komolyabb börtönügyi tanulmánya, melyet a "Büntetési rendszerünk egyszerűsítése" címmel publikált, majd az 1905-ben Budapesten megrendezett VIII. Nemzetközi Börtönügyi Kongresszus munkájából aktívan és nagy sikerrel vette ki részét.
Kiváló szellemi teljesítményei elismeréséül 1908-ban, a korszak nagytekintélyű jogászainak, - báró Wlassics Gyulának és Balogh Jenőnek- ajánlásával a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező tagjává választották. Hivatalos kiküldetéseként, 1910-ben több mint, kéthónapos észak-amerikai tanulmányutat tett, mely során Magyarországot képviselte a washingtoni IX. Nemzetközi Börtönügyi Kongresszuson.
1912-től a kolozsvári, a pozsonyi, majd a szegedi egyetem professzoraként folytatta oktató tevékenységét. 1923-ban a tanári pályát feladta, és koronaügyész-helyettesként kezdte meg igazságügyi szolgálatát. 1930-ban "A börtönügy haladása az utolsó száz év alatt" címmel megtartott székfoglaló előadása után az MTA. rendes tagjává választották. 1930 és 1935 között kúriai tanácselnökként működött és ebben az időszakban közölte a híressé vált "Büntetési rendszerünk égető sebei"(1932) "A büntetéstani problémák" (1933) és a "XX. század büntetési rendszerének reformkérdései" (1935) című előadásait.
1935-ben koronaügyésszé nevezték ki és magas színvonalú szakmai munka után 1940-ben vonult nyugdíjba. Munkássága elismeréseképpen a legmagasabb polgári kitüntetéssel, a Magyar Érdemrend Nagykeresztjével tüntették ki, majd ugyanezen évben az MTA. tiszteletbeli tagjává választották. Utolsó igazságügyi szolgálatának időszakában, 1942 és 1944 között, a Fiatalkorúak Budapesti Felügyelő Hatóságának elnöki tisztjét töltötte be.
A háborús pusztítás következtében budapesti tartózkodása lehetetlenné vált, ezért visszaköltözött Sárospatakra és méltatlanul nehéz körülmények között élte le utolsó éveit. Finkey Ferenc az igazán nagy emberekhez méltó gesztussal búcsúzott: végakarata szerint, koporsóján csak felesége, Radácsy Erzsébet koszorúját engedte elhelyezni, minden más e célra szánt összeget a főiskolai diáksegély alapjára kért átutalni. 2000-ben adták ki az addig publikálatlan monográfiáját, mely "A magyar büntetőperjogi tudomány háromszázados fejlődéstörténete 1614-1914" címet viseli.
A legnagyobb magyar magister juris criminalis emlékét és nevét őrzi az Ügyészek Országos Egyesülete által alapított és adományozható díj, illetve a róla elnevezett büntetőjogi reformtársaság.

Vajna Károlyban a monarchia sikeres börtönigazgatóját és a magyar börtönügyi tudományosság mindmáig legértékesebb történeti adatgyűjteményének - a Hazai régi büntetések - összeállítóját egyaránt tisztelhetjük.
Vajna Károly 1851. október 13-án Nagyenyeden született, a középiskolát a helyi a Bethlen-főtanodában végezte el. Jogi tanulmányokat a nagyszebeni jogi akadémián folytatott; 1873-ban jogtörténelmi, 1875-ben pedig bírói államvizsgát tett.
Törvényszéki joggyakornokként kezdett dolgozni 1874-től Nagyenyeden, de a következő évben már megyei aljegyzőként szolgált Alsó-Fejér megyénél. 1879-ben városi tanácsosnak választották szülővárosában, majd mint árvaszéki ülnök volt alkalmazásban ismét a megyénél. Időközben ismereteit tovább fejlesztve államszámviteltanból vizsgázott Kolozsvárott 1886-ban.
A börtönügyi pályára 1887 elején lépett. Először a szegedi kerületi börtönhöz, 1889-ben pedig a szamosújvári fegyintézethez nevezték ki ellenőrnek. Ugyanitt 1895-ben az igazgatói székbe ülhetett. Szongott Kristóffal és Hodoreán Jánossal közösen írt, A szamosújvári vár című könyve 1898-ban jelent meg. Az igazságügyi miniszter 1898-ban a szegedi kerületi börtön, 1901-ben a Budapesti Királyi Országos Gyűjtőfogház igazgatójává nevezte ki. Sikeres munkája elismeréseképpen 1905-ben királyi tanácsosi címet kapott.
Vajna Károly széles látókörű, művelt ember volt. Beszélt németül és franciául, érdekelte a zene és az irodalom. Ugyanakkor közügyekben hallatta szavát: segély-egyesületi munkában vett részt, méhész-egylet ügyében fáradozott.
A régiségek iránti szeretete ösztönözte arra, hogy a magyarországi büntetések - addig feltáratlan - történetének kutatásába kezdjen. Elolvasta a tárgyra vonatkozó könyveket, áttanulmányozta a szegedi és az országos levéltárban található, a fenyítőházakra vonatkozó irományokat. (Ezen kutatómunkája során tudta meg például - II. József császár hajóvontatókra vonatkozó intézkedéséből -, hogy Szegeden fenyítőház létezett a XVIII. században. )
Öt év alatt készült el a Hazai régi büntetések című kétkötetes művével, melyet 1906-ban, illetve 1907-ben adtak ki. "És miért vállalkoztam erre a föladatra? Talán mert különös hivatottságot éreztem rá magamban? Korántsem. Csak is azért, mert azt hittem, hogy evvel kötelességet teljesitek. Mert láttam, hogy milyen édes keveset törődnek nálunk általában a multtal, különösen pedig a hazai börtönügy multjával. A kegyelet késztetett rá, hogy ha hivatottabbak nem teszik, foglalkozzam hát én vele. Erőteljes fa csak termékeny talajban fejlődhetik. Máról holnapra pedig nem lehet termékeny humusszá érlelni a földet, semmiféle mesterséggel. Az a talaj pedig a mult, a melybe a jövőnek ültetünk csemetét. Honnan tudjuk, hogy mit ültessünk bele, ha nem ismerjük a földet, a melybe ültetni akarunk?" - írta Vajna Károly a mű előszavában.
Kutatása és gyűjtőmunkája eredményeként - az igazságügyi tárca vezetőinek támogatásával - 1910-ben a Gyűjtőfogház három termében felállították az Országos Börtönügyi Múzeumot. Az anyag - amely a börtönügyhöz kapcsolódó írásos emlékeket, börtön-felszerelési tárgyakat és büntetés-végrehajtási eszközöket tartalmazott - részint a börtönügyi tisztviselők oktatására, részint a bűntettesek behatóbb megismerésére szolgált.
A Gyűjtőfogházban kezdte meg működését 1913-ban a bűntettesek embertani és lélektani sajátosságaira vonatkozó adatok rendszeres gyűjtése céljából a bűnügyi embertani laboratórium is.
Vajna Károly igazgatása alatt bővítési, átalakítási, fejlesztési munkák egész sora történt a Gyűjtőfogházban: mosókonyha, kocsiszín, jégverem, fertőtlenítő részleg épült, a villanyvilágítást új gőzgépekkel biztosították. A Gyűjtőfogház 1905-ben kapcsoltatott a kőbányai nagy vízvezetéki hálózatba. A börtönben végzett épületjavítások keretében a termek fapadozatot, a folyosók márvány-mozaik burkolatot kaptak. A rabfürdőt zuhanyrendszerűvé alakították, az asztalos-műhelybe famegmunkáló gépeket helyeztek. Az igazgatónak gondja volt a fegyintézeti iskolára, óvodára, az egyházi helyiségeket csinosíttatta, orgona beszerzésére került sor, a fegyőrség számára könyvtárat létesített, s gyarapította a fegyenc-könyvtár állományát is.
Munkája elismeréséül 1919 februárjában minisztertanácsosi címet kapott, s még az év végén nyugdíjba vonult.
Vajna Károly 1931. július 13-án hunyt el, végső nyugalomra a Kozma utcai Új Köztemetőbe helyezték. Sírja felesége, Ekrenburgi Stock Leopoldin síremlékével együtt (67. parcella 1. sor 56-57. sír) légvonalban néhány száz méterre fekszik a Budapesti Fegyház és Börtön főbejáratától.